A magyar költészet nagyjából kétféle verselést ismer: a mindennapi beszéd bizonyos keretek közé szorított szabályszerűségeire épülő nem-időmértékes, ún. nemzeti verselést, és a klasszikust vagy 'nyugati'-t (aszerint, hogy hosszú és rövid, vagy pedig hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozásán épül), amely egy előre meglévő ritmikus keretet tételez fel.
- Fónagy (1968), Pag. 70